Amióta megjelent a magántulajdon, megjelent nagy eséllyel az az ősi szokásunk, hogy irigyeljük mástól azt, ami nekünk nincs. A nagyok háborúban szereztek meg területeket, kincseket, a magánszemély beérte a bűnözéssel, mint egyfajta vagyonszerzési móddal. Nem mondható, hogy pár ezer év után rájöttünk volna, hogy kérni is lehet..
Talán én látom csak rosszul, hogy lassan minden generáció úgy nő fel, hogy ha ő személy szerint nem vesz részt benne, de valahol az élete folyamán nagyobb fegyveres összecsapás zajlik le. A bűnözést nem említem, mert az még akkor is lesz, amikor már háborúra nem leszünk képesek. Múzeumot lehetne nyitni ebből az ősi mesterségből mely valószínűleg sok esetben apáról fiúra is szállt a történelem folyamán.
Több „tényfeltáró” remekműben elhangzik az a kifejezés, hogy az ember agresszív faj. Ha a hadtörténelmet nézzük, talán van is igazságtartalma e mondatnak. Nem csak az idegenekkel vagyunk agresszívek, saját honfitársainkat sem kíméljük, ha arról van szó. Mint egy korábbi blogban kifejtésre került, ennek nagy eséllyel az örökös pénzhajhászás az oka. Az, hogy ami körülvesz bennünket, minduntalan a birtoklásra szólít fel. Esendő lelkek vagyunk, teremtőnk kedvencei, akik még azért tapossák lassan kopár bolygónk felszínét, mert ő szeret bennünket. A rengeteg templom és vasárnapi misék ellenére ezt mi nem igazán mondhatjuk el. Lassan a háború okainak minden vállfaját kivesézzük, amikor Isten nevében, faji alapon, gazdag természeti adottságokért vagy éppen világuralomért öljük egymást halomra. A legújabb a terrorizmus. Aki látta a Korszellem című dokumentumfilmet, sejtheti, hogy e körül sincs egészen rendben minden. Biztos sokan látták, amerikai alkotás, mint a szeptember 11-e után készült filmek tömkelege, amelyekben rejtélyes okból az önigazolást keresik ottlétükre. Igazuk van, butítás terén nem elég egy dimenzióban gondolkozni. Visszatérve a fentebb említett filmre, habár amerikaiak szólnak amerikaiak ellen, mégsem lehetett hallani visszhangját annak, hogy esetleg nem az arabok tervelték ki a WTC romba döntését. Ha magyarokat fizettek volna, itt háborúznának, s mint háborús uszítót, valószínűleg engem is elvinnének nyaralni a tengerentúlra. Innen azonban nem kellett semmi nekik. A politika mindig is gusztustalan volt, s időről-időre előállnak olyan tézisekkel, melyet nem kicsi szakmai gárdájuk által fogyaszthatóvá tesznek, s mint a pékségben a kenyeret, ezt is eladják. Akárhány háború volt és lesz is, mindig nagy reményekkel indult, mindenki igazolva látta szürke életének legdicsőbb napjait akkor, mikor a gaz, álnok agresszor ellen megindult a szent háborúban. A pofára esés megy most Irakban, Afganisztánban – hogy csak sláger helyeket említsek – és azt, aki védi a hazáját vallási meggyőződés, hazaszeretet vagy a családja biztonsága érdekében ma már nem partizánnak nevezendő, hanem terroristának. Jól lehet, a kifejezés nem új keletű, de a háború, mit általa indítottak, egész modernnek mondható. A gazdasági válság hatása sajnos annyiban nem érintette a nagyhatalmakat, hogy fegyverkezésüket, haderejük modernizálást abba hagyják, csupán némi megszorítás mutatkozott e tekintetben. Érthetetlen dolog. Abból az összegből, ami nagy férfiak játékszereire úszott és úszik is el, nagy eséllyel sok családot tudtak volna megmenteni a totális csődtől. Hiába vagyunk több mint 6 milliárdnyian ezen a bolygón, tehetetlenek vagyunk akkor, ha igazán össze kellene tartanunk. Annyira lefoglal bennünket saját életünk építgetése, csinosítása, hogy észre sem vesszük, mi folyik körülöttünk. Mert velünk nem történhet meg. Az a kevés, akivel megtörténi és túléli, kezdi el másképp szemlélni a világot, ugyanis ha nem háború van, vagy nagyon messze zajlik tőlünk, a társadalom „belháborúja” a bűnözés ugyanúgy leselkedik potenciális áldozatra, mint az ellenség katonája. Eme csőlátás hétköznapi szinten leginkább a közlekedési balesetekben mutatkozik meg. Amennyiben esetleg gépjárművel vagy akár tömegközlekedési eszközzel közlekedünk, érdemes megfigyelni hányan tartják be és hányan nem a biztonságos közlekedés alapszabályait. A gyorshajtás, biztonsági öv használatának mellőzése,vezetés közben telefonálás. Úgy vélem, ha egy háború mechanizmusát akarjuk megérteni, lokálisan kell elkezdeni a problémák és azok okainak felderítését. Pontosabban a háborúzó ember mentalitását. Mert ez is leginkább rajtunk múlik. Nem lehet visszalépni persze, ha menni kell, de ha eljön az idő, maradjunk emberek s ne állatiasodjunk el, még ha a visszajelzések szerint csak úgy is lehet túlélni. Mivel az ember érző lény, természetesen bizonyos fajta passzivitásnak, közönynek kell bennünk lennie az ellenféllel és a háború borzalmaival szemben, de ha a vérünkben is van, sem lehet buzdító erő mások meggyilkolására. Sok esetben azonban igazolva lehet a tett. Túl sokan vagyunk, hogy békében megférjünk egymás mellett és túl nagy a szociális, kulturális különbség ahhoz, hogy mielőtt elkezdődne az egész, megérthessük az okát. Mindenki egy idea alapján teszi azt amit tesz, de ez a legritkább esetben azonos azon ideájával, akik miatt tesszük amit teszünk. Míg a fehérgalléros bűnözők, - s ide bátran lehet sorolni uralkodókat, politikusokat is, akik nemes eszmény mögé rejtették valós céljukat – a várható profit reményében döntenek mások sorsáról, akik pedig véghezviszik ezt, sokkal „emberibb” okból cselekednek. Egy másik ösztön által vezérelve, a túlélésért. Szünetek vannak csak, az emberi történelmet prózain lehetne „vérrel” írottnak is nevezni. A bűnözés és a reguláris haderők összecsapása számomra nem két külön tárgykör. Mind a kettő más magántulajdonáért lépi át a társadalmi normák határát. A bűnözőben az ok belül leledzik, a katonák pedig parancsba kapják. Szóval, van béke? Nézzük meg este a híradót.
